Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A Bayer-Gréczy tengely - Tényleg bûzlik valami Magyarországon! Sebõk János, HVG. 2011. január 5. Tegnap kivételes élményben lehetett része az újságot olvasó, internetezõ, közélet iránt érdeklõdõ embernek. Egyszerre olvashatta az egymással ádáz harcban álló bal és jobboldali pártelit két vezetõ publicistájának újévi „beköszöntõjét”. Veretes olvasmányok voltak. Kordokumentumok. Bayer Zsolt a médiatörvénnyel kapcsolatos külföldi reakciókra válaszolt a Magyar Hírlapban: „Magyarországból „bûz árad” – írja valami Cohen névre hallgató, bûzlõ végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdõben…” Gréczy Zsolt szintén a külföldi visszhangokkal kapcsolatosan, de Magyarország uniós elnökségének apropóján fejtette ki a véleményét a stop.hu-n: „Tehetségtelen, kártékony, felfuvalkodott hólyag irányítja ma a hazánkat. Amihez nyúl, azonnal ürülékké válik. Legyen szó költségvetésrõl, adórendszerrõl, nyugdíjról, oktatásról, diplomáciáról, környezetvédelemrõl.” A stílus maga az ember, mondhatnánk, de akkor mit kezdjünk az írásokra szép számmal érkezõ reflexiókkal (745 illetve 779), amelyeknek a hangneme semmivel sem maradt el a szerzõk hangütésétõl? Ízelítõ a moderált (!) hozzászólásokból. A Bayer-írás „tábori” visszhangja: „A cikk jó, csak egy tényt képmutató módon kikerül és elhallgat: az említett egyének vallási és fajta-hovatartozását. Egytõl egyig tetûhintás zsidóbûnözõ volt valamennyi. Jó lett volna az eredeti nevüket is megemlíteni a jöttment galiciai disznóknak: Kohn Béla, Kohnstätter Zsigmond, Krausz Náthán, stb.” „Ezeknek Pinochet kellene, aki elsõként a baloldali ellenzéket zúzta szét. Chilében 5000 embert öltek meg, 130.000 embert tartóztattak le. Hazánkban sem ártana a baloldali tisztogatás! Utána aztán lehetnénk erõsek, meg türelmesek.” Ugyanez a visszhang Gréczy cikkére a baloldali „rajongók” tálalásában: „Sajnálattal láthatja minden erre tévedõ magyar ember hová sülyedt (sic!) a valahai fidesz (sic!) , mivé züllött a magyar ifjuság (sic!) egy része, hogyan darálta be a Kubatov-féle ideológiai daráló a sertésólak hugyos ürülékévé tudatukat, kifejezésmódjukat-egyéniségüket.” „Szeretem ezt az új médiatörvényt,...ahogy szétnézek a fórumokon egyre több helyen kimondva hülyének minõsítik a felcsúti pojácát! Még a szövetséges RTL is leugatta tegnap. Köszönjük bolond Vítya,...elhoztad a mi idõnket!!!!!” Két, elismert, hangadó, véleményformáló, befolyásos újságíró és az õ olvasótáboruk. Akik valamennyien úgy vélik, hogy ezzel a gondolatisággal, mocskolódással, kirekesztõ hangütéssel õk, és csakis õk szolgálják jól a hazájukat. Sajnos, ezek a megszólalások az utóbbi idõben egyre durvábbak, egyre harcosabbak, egyre elfogultabbak. Mintha a szerzõk írásaikkal jelképesen véres kardot hordanának szét az országban, mert mint az idézetekbõl is látható, most megint bajban van a haza, rontására törnek - idegenek, végtermékek, beteg, tehetségtelen, kártékony emberek stb. E kijelentések mögött azonban csak üres frázisok vannak, komolyan vehetõ érvelés nincs, annál több indulat, agresszió, egyfajta vudu-szómágia. A másik oldal lejáratásának, kiszorításának, megsemmisítésének vágya viszi elõre a mondatokat, s ez a hang, ez a stílus – a kommentekbõl kiolvasható – immár a közgondolkodást, a közbeszédet is átitatja. S nem kell nagy tehetség annak megjósolásához sem, hogy a szociális feszültségek növekedésével az efféle mondatok tovább korbácsolják az indulatokat, s további célpontokat találnak majd maguknak. Mindez persze szorosan összefügg azzal, hogy ez az agresszivitás, intoleráns hangnem az elmúlt félévben a felsõbb szinteken, a parlamentben, képviselõi körökben is tetten érhetõ volt. „Szarháziak vagytok!” „Lógjon!”, „Menjetek a picsába!”– eféle beszólások a Tisztelt Házban is elhangzottak (számos képviselõ esetében a T. Házon kívül is!) . A magyar politika szereplõi 2010 végére meg is szokták, hogy lényegében következmények nélkül használhatják ezt a hangot, áshatják a lövészárkokat, s olykor már nyíltan törhetnek a másként gondolkodók, más nézeteket vallók nemcsak verbális, de fizikai inzultálására is. Sajnos, ez a durva, minõsíthetetlen hangnem a pártpolitika legfelsõbb szintjein is elõbukkan. Bõven lehetne sorolni fideszes, jobbikos megszólalásokat, beszólásokat, legutóbb pedig Török Zsolt, az MSZP szóvivõje is „tolvaj, kapzsi és felelõtlen Fidesz-KDNP bûnszövetségrõl” írt újévi közleményében – a publicisztikus hangulatkeltés eszközeivel élve. Ami még figyelemreméltó, hogy mindenki a maga szintjén valami homályos, de megfellebbezhetetlen, csalhatatlan Igazság nevében nyilatkozik, s csakis a saját álláspontját tekinti legitimnek. Természetesen ilyen (v)iszonyok közepette a másik meghallgatásáról, érvekrõl, vitáról szó sem lehet. Hidegháborús helyzet van, amikor az önálló vélemény, az elhajlás, a kritika a saját táboron belül is az árulás stigmáját vonja maga után. Velünk vagy ellenünk? – csak így tehetõ fel a kérdés, s aki nincs velünk, az értelemszerûen ellenünk van. Középútnak helye nincs. Se a pártok között, se a pártokon belül. Aki nem igazodik, azt megbélyegzik, kutyák elé vetik, lehetetlenné teszik, kirúgják. Ebbõl a harcból a pártokhoz „bekötött” értelmiség, és a médiaelit is bõven kiveszi a részét. Van, aki párttagkönyvet lobogtatva, van, aki kapott (s nem szerzett!) címeket hangsúlyozva hirdeti az igét, s meggyõzõdésbõl, szervilizmusból, hûségbõl, küldetéstudatból vagy csupán jó pénzért szolgál egy vezért, egy pártot, egy eszmét. A rendszerváltás kudarcának beismerése mellett nyilvánvalóvá vált, hogy az országot politikai hazugságokkal, elhallgatásokkal, ígérgetésekkel, irreális gazdaságpolitikával ismételten történelmi zsákutcába manõverezte az egymással torzsalkodó politikai-gazdasági-pénzügyi elit. Magyarország mára csaknem felélte vagyonát, kimerültek a tartalékai, leamortizálódott az infrastruktúrája, állami, önkormányzati, lakossági szinten is végletekig eladósodott. Az Orbán-kormánynak az elmúlt hónapokban csak aládúcolnia sikerült az országot, de az épület bármikor a lakókra omolhat. A kétharmados választási siker és az ehhez rendelt népakarat önmagában nem képes a csodákra, mert a „forradalmi” rendszer csak diktatórikus eszközök alkalmazásával és folyamatos kiigazításokkal képes a mûködõképességet fenntartani. Az elmúlt húsz év „közös bûneit” nem lehet hétvégi törvénytervezetekkel, rapid aláírásokkal, politikusi kinyilatkoztatásokkal felszámolni. S ha valaki másként vélekedne, annak ajánlanám az egykori Bibó-kollégisták által is elfelejtett és mellõzött Bibó István gondolatait: „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak elsõ következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bõségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetõsége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülõ konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetõen hazug építmény megtámasztásában, erõsítésében és a tényleges lehetõségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki.” Amint a kormány ezzel a gondolkodásmóddal, hangnemmel kilép a nemzetközi porondra, hatalmas pofonokat kap a civilizált Európától. A kinti ellenreakciók sokkal keményebbek a hazai tiltakozásoknál: gondoljunk csak a leminõsítésekre, a forint-bedõlésekre, a gazdasági visszajelzésekre, a nyugat-európai kormányok és szervezetek reakcióira, az amerikai visszhangokra, s nem utolsósorban a médiatörvény ügyében kibontakozott szellemi blokádra. A kormányzati részrõl adott válaszok – érthetetlen módon – továbbra is ugyanolyan pökhendiek, mint a belpolitikai ellenfeleket lesöprõ nyegle, elutasító reakciók. Az uniós elnökség egyelõre némi védõernyõt borít a kormány fölé, s ennek köszönhetõen fél éve maradt arra, hogy visszataláljon az európai útra. Nekünk is végre meg kellene próbálni közös dolgaink rendezését. Ha nem sikerül, akkor egymással acsarkodva folytathatjuk zsákutcás történelmünket, Európa perifériáján vegetálva. Ezért mi más lehetne az én újévi kívánságom: Da Pacem, Domine! Adj békét uram! S persze egy csöppnyi józanész sem ártana. Sebõk János A Bayer-Gréczy tengely – Tényleg bûzlik valami Magyarországon! HVG. 2011. január 5.